(This is a report about the Venice workshop...).... vagyis a színes, szagos útibeszámoló a velencei kurzusról, mert annyian kérdeztétek.
Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy nagyon jól éreztem magam ez alatt az egy hét alatt. Legelsősorban azért, mert különleges érzés hajóval menni reggelente isibe! :) Csodálatos ez a város, nem lehet betelni vele.
Aztán meg nagyon kedves emberekkel ismerkedtem meg. Nemcsak a kurzusvezető Kveta Pacovskára gondolok, hanem az osztálytársaim :) is nagyon aranyosak voltak. Meg aztán rég volt már ilyesmi az életemben, hogy együtt dolgozni másokkal. Az ember általában egyedül dolgozik, jó érzés volt, hogy mások is vannak körülöttem. Furcsa volt, hogy teljes csendben dolgozott mindenki, mint a rendes iskolások. Sajnos zene se nagyon volt, nekem ez nagyon hiányzott.
Én még sohasem vettem részt semmiféle workshopon, alkotótáborban, egyhetes kurzuson, ilyesmin, így aztán nem volt összehasonlítási alapom. Valamiféle elvárásaim, vagy inkább előzetes elképzeléseim voltak a dologról, de ezek nem váltak be. Ajándék lónak ne nézd a fogát, így hát nem kritizálni akarom, inkább arról van szó, hogy más volt ez az egész, mint amire számítottam. Azt gondoltam, hogy tanulni fogunk itt valamit, reméltem, hogy különféle technikákat próbálhatunk ki, de semmi ilyesmi nem volt.
Lássuk hát, hogy akkor mi is volt ez az egész?
Egy általános iskola egyik tanterme volt a helyszín, ahol naponta reggel fél tíztől este hatig-hétig dolgoztunk.
Az eredeti kiírás szerint egy kis képeskönyv-makettet kellett volna elkészíteni mindenkinek, ebből azonban nem lett semmi. Én eleve tartottam tőle, hogy ilyen rövid idő alatt ez lehetetlen, és hát valóban igazam lett. Ezért is kezdtem már el itthon a munkát, mert tudtam, hogy mindez mennyi időt igényel, de még így is csak keveset tudtam haladni. Az pedig végképp irreális elvárás volt, hogy meg is valósuljon a könyvmakett a kurzus végére, ugyanis semmiféle felszerelés - scanner, printer, gép, stb - egyáltalán nem volt. (A festékeket, amivel dolgoztunk, azt is nekünk kellett vinni.) Persze ki lehetett volna vinni a városba, és saját költségen megcsináltatni a szkennelést meg egyebeket, de ezt kihagytuk, Velence ugyanis borrrrzasztóan drága.
Ami a munka menetét illeti, az első napon mindenki megtervezte, hogy mit is szeretne csinálni a hat nap alatt, aztán elkezdtük sorban megfesteni a képeket. Ki előbbre, ki kevésbé előre jutott.
Kveta gyakorlatilag korrigált annak, aki ezt igényelte, de nem mindenki igényelte. Illetve volt olyan, hogy nem is nagyon tudott hozzászólni a dolgokhoz, vagy mert olyan reménytelenül - elnézést a kifejezésért, de nincs jobb szó rá - dilettáns volt az illető, vagy pedig azért, mert olyan kész tervvel érkezett, amit nem igazán lehetett már más irányba befolyásolni. Így volt velem is.
Az emberi tényezőkről: A társaság mindenféle értelemben rendkívül vegyes volt - kivéve nemi értelemben, fiú nem volt egy szál se :). De volt mindenféle előképzettségű és korú hallgató: volt egy 12 éves kislány és voltam pl én, élemedett korú asszonyság. Hálistennek volt még két hozzám hasonló élemedett korú nő is :), egyikükkel igencsak jól kijöttünk, illetve mély szimpátia alakult ki köztem és egy nagyon kedves és tehetséges 19 éves fiatal lány, Beatrice között is. Majdnem mindenki olasz volt, csak egy ausztrál lány és én voltunk külföldiek. Az egészre nagyon kellemes barátságos légkör volt jellemző, kiválóan megvoltunk egymással mindahányan, 12 évestől a nyolcvankét évesig.
Kveta angolul beszélt, és volt egy olasz tolmács, aki olaszra fordított azoknak, akik nem beszéltek angolul.
Az utolsó napon mindenkinek kellett tartani egy kis beszámolót, hogy hova is jutott.
Sajnos azt kell mondanom, hogy igazán jó alkotások nem születtek. Egyetlenegy munka tetszett nekem, az viszont nagyon. A már említett Beatrice egy nagyon érdekes tervet talált ki, és ő volt az egyetlen, aki meg is valósította! Árnyjátékot formázó kezeket rajzolt, fekete fotópapírra ragasztva kivágta, majd fóliára ragasztotta őket. Így az átlátszó "könyv" egyik oldalán nagyon szép kéz-tanulmányrajzok láthatóak, a másik oldalán pedig maga az árny értelmezhető fekete sziluett formájában. Szerintem zseniális, ahogyan a könyvének címe is: "Kézikönyv" :).
De aztán annyi, a többi munkát én sajnos nagyjából értékelhetetlennek ítéltem. (De én nagyon kritikus vagyok, magammal szemben elsősorban.)
Az elkészült munkákat természetesen mindenki hazahozhatta. Hogy aztán mi lesz a félkész munkák sorsa, azt mindenki eldöntheti. Én a magam részéről mindenképpen szeretném befejezni. Öt képet csináltam odakinn többé-kevésbé befejezve, valamint megírtam hozzájuk a történetet. Érdekes így dolgozni, hogy az ember maga írja és illusztrálja is a könyvecskét. Először megvolt az alapötlet, ez alapján csináltam a vázlatokat. Végül a kész szöveget már az elkészült képek ihlették. Egyelőre olaszul írtam meg a szöveget, mert odakint a bemutatón valami mesét is kellett produkálni, de szeretném rendesen megírni magyarul is, majd ha kész lesz az összes kép... Remélem, lesz rá időm, mert nagyon élveztem csinálni.
Összegezve, mindenképpen úgy érzem, hogy nagyonis érdemes volt kimennem.
Régóta foglalkoztatott, hogy stílust váltsak. Unom már magamat, egyszerűsödni szerettem volna.
Végülis ugyanazt csináltam meg, amit itthon elképzeltem és elterveztem, de nagyon jó, hogy elmentem, mert itthon valószínűleg nem szakítottam volna időt minderre. Bár Kveta nem nagyon irányított, hiszen konkrét tervvel érkeztem, mégis, a személye, a jelenléte nagyon fontos volt nekem.
